Házi őrizet, börtön, amnesztia, öngyilkosság.
Én alig voltam 15 az öcsém 7 éves.
És itt a történet megfordul,ez az egész nem történt meg.
Apám nem halt meg 40 évesen és én nem maradtam támasz nélkül.Nekem ő volta mindenem, nagyon szerettem, ahogy azt hiszem ő is engem.
Nem találkoztam a későbbi férjemmel olyan fiatalon, és nem is nagyon érdekeltek még akkor. Szerettem tanulni és apám öntötte belém az önbizalmat, azt mondta akármi lehetek ami csak szeretnék , mert okos és szorgalmas is vagyok.
És én így is tettem , latin szakra jelentkeztem a gimnáziumba és nagyon jól tanultam , amolyan eminens diák féle voltam.
Barátnőim nem igen voltak, magányos , csendes típus voltam, csak akkor beszéltem , ha kérdeztek. Nem engedtem közel magamhoz senkit.Elvégeztem az a középiskolát és elsőre felvettek a z orvosira.
Persze előtte a nyári szünetekben már mentőztem kicsit, hogy legyen élet-halál közeli élményem is.
Sokszor megrázott egy -egy eset, hiszen magukra maradt öregeket vittünk legtöbbször, akinek semmi bajuk nem lett volna , ha valaki gondjukat viseli.Megégett, ablakon kiesett gyerekeket akiket éppúgy elhanyagoltak.
Az első évet nehezen bírtam, szinte minden óra a boncteremben folyt, nagyokat nyelve léptem be a halottak birodalmába.
Ahogyan ott feküdtek a hideg asztalokon egy lepedővel letakarva, mindenkit megrázott,
A saját halandóságunk képe belénk ívódott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése