Hirtelen megfordult velem a világ, soha nem akartam gyereket szülni. De most , hogy itt volt az UH már láttam a kis kezeit lábait, amég alig kivehető , de karakteres arcvonásait, azonnal éreztem magamban az anyai érzéseket.Máris úgy szerettem őt, ahogy soha senkit.
Most , hogyan tovább: de mivel  semmi probléma nem volt az állapotommal, csak az alakom kezdett megváltozni, aztán megéreztem azt a az apró pillangórezgést, amivel jelezte itt vagyok, már anya voltam.
Próbáltam utána keresni a kék sapkás katonának, de sajnos hamar megjött a válasz, hogy Afganisztánból már nem jött haza.Nem igazság tudnia kellett volna, hogy gyereke fog születni.
Csak teltek a hónapok és egyre nehezebb volt bejárni dolgozni, pedig a gyerekek  ha rátették a kezüket a hasamra, a kicsim azonnal válaszolt, és ők csodálkozó tekintettel néztek rám.Kislány lesz már tudtam  és azt is Zsuzsunak fogom hívni.

hazatérés

A súlyos megrázkódtatás  után úgy döntöttem elég volt, és kértem, hogy haza jöhessek.
Sok  formaság és papír elintézése háborús körülmények között még legalább 1 hónap volt, így le tudtam az amúgy is kötelező  6 hónapot.Vissza mentem a gyerekonkológiára , nagyon hiányzott az elfogadhatónak mondható felszerelés és a gyerekek közelsége, Igaz nem lettem többet angyalka néni, de egy kislány egyszer csak felkiáltott , itt a "lány" így lett újra becenevem. Én voltam "A LÁNY" , aki próbált nekik lelkileg feldolgozni, ami történik velük, de sokszor én lepődtem meg mennyire éretten fogadják akár a halált is , és szégyelltem , hogy felnőttként mi nem így gondolkodunk.
Egy műtét közben hirtelen minden elsötétedett és elájultam műtét közben.Hamar jobban lettem é s nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, amíg egy hajnalban , arra ébredtem , hogy azonnal hánynom kell.
De még akkor sem gyanakodtam, csak pár hét múlva csapott belém a felismerés, hogy terhes vagyok.
A katona egy másik világ volt, alig emlékeztem rá, és hogy ott mi történt a golyózáporban halál félelmünkben.
Először dühös és felháborodott voltam, soha nem akartam gyereket szülni.
Aztán elmentem egy kollégához, aki meg mutatta az UH felvételt, több , mint 12 hetes terhes voltam.Nem volt kérdés, ahogy az UH képre néztem egyből Zsuzsu képe ugrott be, és már elszállt a haragom.
Gyakran simogattam meg a hasamat és őrá gondoltam, nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de azt hiszem a lelke még ott volt velünk.

A megpróbáltatások évei

Ekkor kezdődött életem legfájdalmasabb időszaka.Ami Afganisztában fogadott azt a legrosszabb rémálmaimban sem  gondoltam volna.Mivel gyerekorvos is voltam, először egy mocskos csűrnek  kinéző ,   alig tető alatt próbáltam műteni, minden asszisztencia és higénia nélkül.A legtöbb esetben csak amputáció volt a megoldás, az utcai harcokban és bombázás közepette ,nem sok esélyük volt szegény kicsiknek. aztán egy nap arra ébredtünk , hogy minden ég körülöttünk, Igyekeztünk kihozni a kicsiket minél messzebb kivinni őket a csupasz földre.
Nem volt maradásom, amikor sikerült valamennyire rendbe hozni a kórháznak alig nevezhető helyet, és megérkezett egy svéd kolléga kértem magamat, hogy hadd tudósítsak, hiszen eredetileg azért jöttem.
Meg kaptam az engedélyt, hiszen ki akart volna még rajtam kívül az utcai harcok közepette kamerával a kezében bujdosni és a golyókat kerülgetni. De valahogy nem féltem, én akartam idejönni, ha nekik ki kell bírni, akkor nekem is .....ezt gondoltam.
Az utca másik oldalán láttam meg egy zokogó kislányt, akit találat ért.Próbáltam a fák közé menekülni vele és megtenni érte, amit tudtam, de félő volt nem fogja  túl élni.
Rádión segítséget is kértem, de nem volt senki, aki épp ráért volna, így kénytelen voltam a kis Zsuzsut, ringatni és énekelni neki, amitől szép csendesen ment el ebből a rothadó világból. Képtelen voltam ott hagyni.
Egy kis idő múlva érkezett egy amerikai kék sapkás, hogy beviszi a kislányt a kórházba, de én már szólni sem tudtam csak zokogtam és rámutattam.Ő magához ölelt és próbált vigasztalni. Mikor lesz ennek vége kérdeztem....., de ő is tanácstalanul ingatta a fejét, kicsit emlékeztetett Ákosra és , amikor lágyan megpuszilta a számat, már nem volt megállás.Hevesen csókoltam vissza, és ÉLNI AKARTAM ott a röpködő golyók és füst borította erdő szélen.Az ismeretlen katona azt hiszem ugyan így volt vele.
Ki tudja meddig élünk , hát szenvedélyesen szerelmeskedni kezdtünk.
Egyetlen szó nem esett közben , se utána.
Csendesen bebugyoláltam Zsuzsut és eltemettük, ott az erdőben.

A boldogság

Nagyon nagy boldogságot jelentett, számomra, mikor újra keresett Ádám. Elkezdődött a félbemaradt kapcsolatunk és nagyon gyorsan visszaállt a részemről el sem múlt szerelem. Építészként nagyon jól  keresett, és úgy éreztem valóban igaz, a felém táplált szerelme is..Nagyon sok időt töltöttünk együtt , aztán úgy döntöttünk össze költözünk.madarat lehetett volna fogatni velem, annyira boldog voltam, szinte elvakultan szerettem, ő volt addigi életem első és utolsó szerelme.Annyira  vak voltam, , hogy szinte észre sem vettem, hogy távolodik tőlem, csak nagy sokára éreztem meg, hogy elmaradnak a figyelmességek, elfeledkezik a születésnapomról, évfordulókról.Aztán elengedtem, tudtam nincs értelme marasztalni, a szívem szakadt meg, de én mondtam ki, hogy legyen vége.Vissza süppedtem az éltem régi  kerék vágásába, és minden ment tovább.Hol jó és szép dolgok történtek, amikor a rákból kigyógyult gyerekek csókkal , ölelkezve búcsúztak.De újra sokat éjszakáztam az egyedül maradottakkal.Igazából nem tudtam mit kezdjek most az életemmel, tudtam senki nem kell, férjet meg végképp nem  akartam.Harminc évesen néha felmerült bennem , de jó lett volna tőle egy gyereket szülni. DE ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem.Beiratkoztam egy újságíró, riporter iskolába.Először csak hobbiból később nagyon is kezdett érdekelni.Aztán , hogy mivel sikeresen elvégeztem a sulit még többre vágytam. Ki akartam menni hadi tudósítónak Afganisztánba.De persze ehhez újabb hadi oktatás kellett, igaz gyorstalpaló módon , de megtanultuk a rejtőzködés harci tudományát, aztán már csak egy kamera kellett.